Virtuális valóság

Kicsit megkésve ugyan, de itt az általam választott alkalmazás bemutatása...

Mondhatnám úgy is, hogy legyűrtem a technika ördögét...

Nos, számítottam rá, hogy elég leírás lesz a különböző online szövegszerkesztő, képszerkesztő, táblázatszerkesztő, gondolattérkép-készítő alkalmazásokról, így én egy olyan témába fogtam bele, ami biztos heves indulatokat válthat ki egyesekből. Egy nagyon érdekes és egyben rémisztő „alkalmazást” választottam, hogy bemutassam egy kicsit másképp; a virtuális valóságot, vagyis a Second Life-ot.

Amikor először hallottam róla kb. másfél éve, magam is ledöbbentem, hogy mik vannak, és talán gondoltam róla mindent; hogy beteges, szörnyű és elszomorító, hogy vannak, akik inkább elmenekülnek egy ilyen világban, minthogy felvállalják saját magukat.

Őszintén szólva, kedvenc sorozatom a CSI:NY kapcsán nyertem bepillantást a virtuális valóságba. Akkor meglepődtem és utánajártam, hogy tényleg létezik ilyen, így amikor legutóbb szóba került megörültem, hogy kicsit jobban belepillanthatok.
A Second Life lényege röviden, hogy mindenki alkothat egy vagy akár több személyiséget is, akiket avataroknak neveznek. Az avatarokkkal pedig egy egészen valóságos életet élhetnek a metaverzumban; alszanak, dolgoznak, esznek, vásárolnak, kapcsolatokat építenek, barátkoznak, pletykálkodnak, amit csak el lehet képzelni, de a saját hétköznapi életükhöz nincs köze. Ez alatt azt értem, hogy a Second Life-ban kötött üzletek, az ott elköltött pénz nincs kapcsolatban, és nem befolyásolja a való életüket.

Valójában azért gondolom, hogy ez a „játék” akár veszélyes is lehet, mert úgy vélem, hogy disszociatív személyiségzavart is okozhat. Persze a személyiségzavar nem alakul ki, egyik percről a másikra és nyilván más tényezők is szükségesek hozzá, de ezt nem az én tisztem eldönteni.

Én elsősorban arról szeretnék írni, hogy miben könnyítheti egy fogyatékos gyermek életét

Legelőször az jutott eszembe a Second Life-ról, mint fogyatékos gyerekek/felnőttek számára hasznos programról, hogy segíthet nekik legalább egy kicsit kilépni a sztereotípiák fájdalmas valóságából. Mert olyan világban élünk, ahol megbámulják az utcán azt, akin akár egy kis elváltozás is látható, vagy valamiért más, mint a többiek. Vagyis -Bánfalvy kifejezésével élve- az evidens fogyatékossággal élő emberek hatalmas nehézségekbe ütköznek a hétköznapok során, hiszen olyan nehéz minden egyes nap leküzdeniük a velük szemben felmerülő előítéleteket. Az emberek elhúzódnak azoktól az utcán, akiknek az arcán valamilyen szindróma jelei láthatók, mert félnek tőle, hogy megfertőzi őket, esetleg rájuk támad. A látássérültekkel biztos ordítva beszélnek és jó lassan, mert ha nem lát, biztos "süket" is és talán egy kicsit "süsü". A mozgáskorlátozott embereket, pedig szánakozva méregetik, hátrébb lépnek, nehogy rájuk essen szegény szerencsétlen, esetleg bosszankodnak, hogy így is annyit késik már a BKV még arra is várni kell, hogy valahogy felpakolja magát a járműre...
Úgy gondolom számukra egy új esély lehet a Second Life. Végre olyanok lehetnek, amilyenek akarnak és nem az első benyomás határozza meg őket játékostársaik szemében. Lehetnek hősök, de akár egyszerű emberek is. A játék segíthet nekik, gátlásaik legyőzésében, hogy maguk is merjenek személyes interakciókat kezdeményezni.
"Itt nincsenek pontok, szintek, amiket el kell érni a benne szereplő játékosoknak, továbbá nincs győztese és vesztese sem, mindenki azonos feltételekkel vesz részt benne." (http://hu.wikipedia.org/wiki/Second_Life)
Persze vigyázni kell vele, hiszen az sem szerencsés, ha valaki annyit játszik, hogy valódi életéről szinte megfeledkezik. Valahogy egyensúlyban kell tartani a két világot.

A játék másik gyakorlati hasznát, főleg tanulásban akadályozott gyerekekre nézve, abban látom, hogy az élet hétköznapi szituációiban próbálhatják ki magukat virtuális úton. Hiszen a Second Life-ban az avatarok beszélgetnek, ismerkednek egymással, vásárolhatnak, üzletelhetnek, saját pénznemük van, vagyis a gyerekek gyakorolhatják a pénzzel való bánást, hiszen nincs minden iskolában lehetőség arra, hogy a gyerekeket kivigyék vásárolni egy áruházba vagy piacra.

A szereplők beszélgetései során fejlődik a kommunikációs képességük, a figurák mozgatása a szem-kéz koordináció fejlődését eredményezheti, az egész virtuális világ megértése, átlátása, pedig fejleszti a logikus gondolkodást és a kreatív képességeket. Persze nem mondom, hogy a gyerekeknek nap, mint nap ezzel kell játszaniuk. Inkább úgy használnám ki, hogy a számítástechnika órák végén lévő játékidőben adnék lehetőséget nekik a játék megismerésére, vagy esetleg egy hosszabb ideig elhúzódó projekt részévé tenném.

Mindent összevetve én nem vagyok annak a híve, hogy a gyerekek számítógépes játékokkal töltsék minden szabadidejüket, de vannak olyan helyzetek, amikor ki lehet hozni belőle valami jót, vagyis a javukra válhat. Kezdetben, pedig a felnőttek felelőssége, hogy megtanítsák a gyerekeknek, hogy miként kezeljék helyesen a számítógép adta lehetőségeket, mert a tiltás/eltiltás soha nem jelent végső megoldást.