Komolyan megrettentem saját magamon. Soha nem gondoltam volna, hogy én is egy leszek azok közül... Azok közül, akik nincsenek meg imádott kis kütyüjeik, telefonjaik, notebookjaik, különböző "i-jaik" nélkül. Pedig megtörtént. A hétvégén meg kellett válnom régi telefontomtól. No persze nem azért mert beruháztam egy "szuperszónikus", "mindenttudó", "mindenekfelettálló" akármibe, hanem egyszerű okból; a régit másnak ajándékoztam.
Aztán jött az az érzés...Komolyan, mintha búcsút vettem volna valakitől, vagy legalábbis egy kapcsolatnak vetettem volna véget. Szomorú voltam, nagyon szomorú! És rá kellett jönnöm, hogy bizony komolyan kötődök a telefonomhoz, ami valójában egy élettelen 5 centis műanyagdarab. Elgondolkoztam. Normális ez?
Aztán még jobban elgondolkodtam, és rájöttem valamire. Nem magához a tárgyhoz kötődtem, hanem azokhoz az emlékekhez, amik hozzá kapcsolódtak. Mennyi mindent átéltünk közösen az elmúlt évek során... Ott volt velem, amikor érettségi után felhívtam az aggódó családtagokat, rajta olvastam el először az üzenetet, hogy felvételt nyertem a Bárczira, együtt nyaraltunk, teleltünk, vizsgáztunk. Ott volt nekem, mint biztos pont, ami/aki mindig összeköt engem azokkal, akikre éppen szükségem van, vagy nekik van szükségük rám. És egyszerre ez a valami nincs többé. Persze van egy másik, de "őt" még nem ismerem, sőt az első benyomás is negatívra sikeredett, ugyanis nem olyan színű, mint vártam.
Vajon tényleg létezik ez a jelenség? Tényleg elkezdünk érzelmileg kötődni digitális tárgyainkhoz? És ha igen, akkor milyen fokú kötődés a normális?
A kötődés kifejezés, amit használok nem keverendő össze a függőséggel! Az teljesen más kérdés, hogy képesek vagyunk-e megoldani a hétköznapi ügyeinket megszokott eszközeink nélkül...
Az érzelmi kötődés az, ami engem nagyon megijeszt. Nem torz jelenség ez? Olyan nehéz eldönteni. Persze az ember könnyen mond ítéletet, amikor másokról van szó, de amikor saját maga felett kéne pálcát törnie, az már nem megy. Lehet, hogy pont azért gondolom azt, hosszas töprengés után, hogy ez a fajta kötődés normális. Régen, amikor még nem volt tele a világ a digitális világ csodás eszközeivel, kötődtek az emberek leveleikhez, szerelmes üzeneteikhez, kiszáradt virágcsokrokhoz, plüssállatokhoz, poros, szakadt borítású könyvekhez, régi, kedvenc ruhadarabjaikhoz...Azt hiszem most sincs ez másként, csak mindehhez hozzá jönnek még imádott kütyüjeink.
Én vállalom; komoly érzelmi szálak fűznek a telefonomhoz! És te?
Jó volt olvasni ezt a bejegyzést, szerintem nagyon elgondolkodtató. Végig az járt a fejemben, hogy én hogy voltam a mobiljaimmal az évek során. Egyébként már ezt is érdemes végiggondolni, hogy kinek hány mobilja volt már. Ismerek olyan embert, aki 1 (vagy akár fél) évnél nem bírja tovább ugyanazzal a telefonnal, mert mindig új kell neki, mindig beleszeret egy másikba. Nem hiszem, hogy őket komoly érzelmi szálak fűznék a telefonjukhoz. Sőt! Manapság ugye divat, hogy mindig cseréljük le, amink van, egyre jobbra és jobbra. Őket szerintem ez vezérli. Kérdés, hogy ez jobb-e annál, hogy valaki kötődik a telefonjához? Én csak azért mondom, hogy szerintem ez sem jó, mert én is a "ragaszkodós" típusba tartozom. Még az összes készülékem megvan (még elajándékozni sem akartam őket), a fiók mélyén pihennek, persze semmi hasznuk már. Szerintem is az érzelmi szálak miatt kötődünk ezekhez a kütyükhöz. Ha ránézek valamelyik telefonra, olyan, mintha egy gyors időutazásban vennék részt, eszembe jut, milyen voltam abban az időben, miket csináltam, kikkel sms-eztem és beszéltem a készüléken, nagyon érdekes. A mai napig emlékszem, hogy hogy mutatta a kijelző az új üzenet érkezését, és hogy mit éreztem, amikor ezt megláttam akkoriban. Vicces, de néha elfog a kísértés, hogy újra a régit használjam, mert milyen jól jelzi az üzenetet.
VálaszTörlésA jó persze az lenne, ha ebben is meg tudná mindenki találni a középutat. Nem hiszem, hogy félévente új készülékre lenne szüksége az embernek, de az is lehet rossz taktika, ha csak az érzelmeink miatt nem szabadulunk meg a már használhatatlan készülékünktől. Egy bizonyos mértékig szerintem normális, ha kötődünk a telefonunkhoz, hiszen valóban az életünk része, és egyszerűbbek a hétköznapok, ha "jó barátságban" vagyunk vele, de persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ez mégis csak egy tárgy, és talán inkább csak az emlékek fontosak számunkra, amik hozzá kötődnek.
És az is igaz lehet, amit még írtál, hogy régen is kötődtek az emberek bizonyos tárgyakhoz, olyanokhoz, amik valamit jelentettek számukra. Talán valóban arról lehet szó, hogy manapság például egy mobil lehet az, amihez ennyi érzelmünk kötődik.
Úgyhogy nehéz ebben a kérdésben állást foglalni, hogy ez most jó-e vagy sem, de ettől függetlenül hasznos lehet végiggondolni azt, hogy ki hogy viszonyul a jelenlegi vagy a korábbi készülékeihez, és vajon miért érzi azt, amit érez!
Számomra is nagyon érdekes volt olvasni a digitális eszközökhöz való kötődés-nem kötődés kérdését. Én is elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen „kapcsolat” fűz a mobilomhoz, és egyáltalán a digitális eszközökhöz. Tudnék élni nélkülük, vagy már teljesen a rabjukká váltam? Egyáltalán mennyire kötődöm hozzájuk?
VálaszTörlésArra jutottam, hogy tudnék, csak nem lehet. Egyszerűen lehetetlen a mai világban bármilyen digitális eszköz nélkül élni. Persze nem ettől függ az életben maradásunk, de egyszerűen a mindennapi életben való boldogulásunkhoz elengedhetetlen ezek megléte.
Nem egyszer fordult elő velem, hogy otthon hagytam a mobilomat. Egész nap azon aggódtam, ki keres, milyen fontos információ nem jut el időben hozzám. Persze hazaesve az első dolgom az volt, hogy megnézzem a telefonomat.
Tehát én sokkal inkább praktikussági szempontból kötődöm a telefonomhoz, mintsem érzelmi alapon. Bár nekem is megvan minden régi telefonom, és rájuk pillantva én is szívesen nosztalgiázom, mégsem érzeném rosszul magam, ha meg kellene válnom tőlük.
Amióta mobil tulajdonos vagyok, (ami a mai átlaghoz képest elég későn következett be) egy kezemen meg tudom számolni, hányszor cseréltem mobilt. Visszagondolva olyan érzésem támad, mintha minden mobil cserénél egy-egy korszakot zártam volna le az életemben. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem kötődöm érzelmileg a mobiljaimhoz.
De vajon mitől függ az, hogy valaki érzelmileg kötődik a telefonjához? Befolyásolja-e az érzelmi kötődést az, hogy ki, mióta használ mobilt? Vagy szerepe van-e a mobilcsere gyakoriságának abban, ki, hogyan viszonyul a telefonjához? Az is lehet, hogy teljesen értelmetlenek ezek a kérdések, és mindez „csak” személyiségfüggő (és mindenkinél máshogy működik).
Nos, nekem már volt néhány telefonom, de egyáltalán nem kötődöm hozzájuk érzelmileg, vagy legalábbis nem jobban, mint bármely más tárgyamhoz. Soha nem cseréltem le telefont azért, mert kijött valami új kütyü, ami technikailag is többet tud. Utoljára a férjem beszélt rá, hogy olyan telefont vegyünk, amivel e-mailt is tudok olvasni, de addig, amíg meg nem lett, nem éreztem át, hogy ez mennyire jó dolog. Egyszerűen imádom! Egyáltalán nem érzek függést, nem izzadok le a gondolattól, hogy lemaradok valamiről,ha otthon hagyom, de hihetetlenül gyors és praktikus. Nálam viszont - nem hiába nőből vagyok - a praktikum mellett az is fontos, hogyan néz ki, mielőtt választok, hosszan lamentálgatok azon, mi illene a személyiségemhez, és melyiket a legjobb kézbe venni. Számomra ez pont olyan, mint egy cipő- vagy kocsivásárlás. Ha belelépek egy cipőbe vagy beülök egy autóba, rögtön érzem, hogy, na igen, ez illik hozzám. Viszont az esztétikum nálam kb. addig számít, amíg megveszem, utána nem cserélgetem a hátlapját, nem rántom elő félpercenként, hogy mindenki lássa, milyen klassz telefonom van. Amikor pedig elromlik - merthogy az utóbbi években mindig drága kütyüm szétesése vetett véget a szeretetteljes kapcsolatnak - inkább bosszant, semmint nosztalgikus emlékeket ébreszt bennem. Én tehát az ellenkező véglet vagyok, tisztán praktikus kapcsolatot ápolok a telefonommal, így azon a véleményen vagyok, hogy a kötődés mértéke személyiségfüggő, ugyanakkor szerintem egyáltalán nem ciki megsiratni egy telefont, de arra vigyázzunk, hogy a gyászfeldolgozás folyamatában ne akadjunk el, mert az mély depresszióba dönthet :-)!
VálaszTörlésAdri, az utolsó mondatod végleg nevetőgörcsöt okozott! :))))
VálaszTörlésJó ez a téma! Végig kuncogtam a bejegyzéseken, mert nagyon magamra ismertem.
Az első saját telefonomat, ami nem valaki lemaradt telefonja volt a családban, azt a 17. szülinapomra kaptam. Majdnem sírtam, annyira tetszett, de szerintem az érzés tetszett, hogy egy vadi új, saját mobiltelefonom van. 3 évig bírta, aztán a kedvenc billentyűm, a 9-es megadta magát, és röviddel ezután a képernyője is elszállt. Kétségbeesetten próbáltam "újraéleszteni", de hasztalanul. De azóta is megvan. Én kiszelektálós típus vagyok, felmérem, hogy vajon szükség lesz-e az adott dolgokra valaha még az életemben, illetve hogy pótolható-e, de attől a telefontól nem tudtam megválni. Kerestem egy indokot a megtartásának, mégpedig azt, hogy majd a gyerekem játszhat vele (mégse az igazit vagdossa a földhöz).
A mostani telefonomat is nagyon szeretem. Ahogy Anna írta: velem volt a vidám és a szomorú pillanatokban, a fontosabb vizsgákról való "család-értesítéseknél", velem utazott külföldre, jó pár szerelmes üzenet is megfordult a memóriájában, vitáknak is tanúja volt, melletem alszik éjszakánként az éjjeli szekrényen (tudom, hogy ez nem feltétlenül jó az elektromágnese hullámok miatt, de "ő" biztos nem ártana nemek.. :). Szóval rengeteg érzelem kötődik hozzá, mert rengeteg érzelmi cselekedetnek volt tanúja. Most 2 éves, és néha igaz rá a "terrible two's" kifejezés, mert lefagy és megmakacsolja magát, de azért szeretni való. Jutalomként e-mail olvasási képességgel is felruháztam. :)
Nemrég felmerült a kérdés, hogy egy kedvezőbb előfizetés miatt (ami természetesen más mobilszolgáltatónál van) egy új telefont kellene venni. Sok jó érv volt a másik telefon mellett, de mégis szomorú voltam a gondolattól. Azon gondolkoztam, hogy miként maradhatna használatban. Aztán Párom megoldotta a helyzetet, mivel úgy döntött, hogy még egy darabig nem váltunk, így ő maradt a "Nr 1".
Eszembe jutott Anna monológjáról a Papp G. tanárnő által mostanában oly sokat emlegetett "átmeneti tárgy" fogalma. Szerintem a telefonjaink (kivéve Adriét :), ezt az átmeneti tárgy szerepet szolgálják. Szerintem a leglényegesebb momentumot Anna írta le, hogy biztonságot adnak, mert minden helyzetben velünk vannak. Hűségesek, "feltétel nélkül szeretnek" minket, bízhatunk bennük, mert nem fordulnak ellenünk, kiszámíthatóak. Kötődünk hozzájuk, mert a felsorolt tulajdonságok szerintem minden embernek a legalapabb érzelmi állapotot adják meg. Ilyet várunk egy embertől, de 100 %-osan nem tudjuk megkapni, mert valami hiba, mindig becsúszik a gépezetbe, mivel ember az illető. A telefon nem gondolkodik, így a hiba csupán műszaki eredetű lehet.
Ráadásul az is szorosabbá teszi ezt a érzelmi kötődést, hogy vigyázni kell rá, hiszen szeretjük,óvjuk, féltjük. Emlékszem, régen mindig arra gondoltam, hogy vajon nem lesz-e valami elektronikai baja, ha télen nem tartom valami meleg tokban. Na ez beteges, tudom, de most már télen-nyáron tokban van, mert egyébként mindig megnyomódik, hiába kagylós. :)
De abban teljesen igazat adok Nektek, hogy a telefonjainkhoz kötődni lehet, de függeni nem szerencsés tőle, sőt...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésMa ahogy utaztam a metrón, mellettem két 16-18 év körüli lány beszélgetett és erősen ide tudtam kapcsolni a párbeszédüket, úgyhogy gondoltam megosztom.
VálaszTörlésA: Én egyszerűen meg sem tudnék lenni a mobilom meg a laptopom nélkül. A múltkor is, amikor hazaértem, nem volt áram, úgyhogy nem tudtam megnézni a Facebookot. Ettől teljesen kiestem a napi rutinomból, egész nap csak tengtem-lengtem, nem találtam magam. Egyszerűen nekem kell ez a délutáni ráhangolódás, amikor végignézem kivel mi történt a Facebookon.
B: Oh, igen, ezt már én is tapasztaltam.
A: Aztán apa mindig vitatkozik velem, hogy ne a laptoppal(!!!??) meg a mobilommal aludjak, de mondtam neki, hogy én úgy nem tudok lefeküdni, egyszerűen kellenek, hogy ott legyenek körülöttem. Általában még estére sem kapcsolom ki őket.
B: Hú, hát mondjuk én nem a laptopommal alszom, meg engem az is zavar, ha alvás közben a mobil a fejem körül helyezkedik el, tudod, a sugárzás miatt.
A: Én el sem tudom képzelni, hogy nélkülük feküdjek le.
Megjegyzés: hát kinek a plüssmaci, kinek a laptop....
A bejegyzésekben főleg a mobilról volt szó, de Regina felvetett egy másik problémát is: "nem tudtam megnézni a Facebookot. Ettől teljesen kiestem a napi rutinomból, egész nap csak tengtem-lengtem, nem találtam magam. Egyszerűen nekem kell ez a délutáni ráhangolódás, amikor végignézem kivel mi történt a Facebookon". A Facebook függőségről olvasgattam a neten mostanában, és ez valóban létező jelenség. Eszembe jutott még egy oldal, a 9gag, amiről szintén az a hír járja, hogy könnyen "okoz függőséget". De talán egy blog is lehet ilyen, ha mondjuk valaki nehezen viseli, hogy nem tudja nyomon követni a legújabb bejegyzéseket (mint mondjuk a sorozat-függőségnél). Ti tudtok még példákat, eszetekbe jutnak hasonlók? Vagy éreztétek már, hogy nagyon függtök egy-egy oldaltól? Egyáltalán mi a véleményetek erről?
VálaszTörlésElérhetőség.......
VálaszTörlésFuu, én most összesűrítem az eddigi olvasottakat és megpróbálok egyben reagálni.
A telefon: Hát....én nem kifejezetten érzek érzelmi kötődést...sőt...Engem általában idegesít, és nem szeretek telefonon beszélni. Nem szeretem ahogy csörög, általában mindig némára állítva van, ezért sokszor nem is veszem fel elsőre.Szóval kell, persze, meg amikor választok, akkor igyekszem olyat választani ami tetszik, de azt hiszem (legalább ebből:) nem csinálok lelki kérdést.
Nyáron másfél hónapra el voltam kicsit zárva a külvilágtól, nem nagyon, de mondjuk egy héten csak egyszer néztem a leveleimet, mondjuk három naponta kapcsoltam be a telefont, hogy életjelet küldjek magamról..És annyira jó volt.Nem kellett arra gondolni, hogy hol van, lemerült-e, kerestek-e, csipog vagy rezeg, vagy mit csinál...fantasztikus érzés volt, tényleg. Szabadság.
Viszont azt is tudom, hogy ezt nem lehet itthon megcsinálni. Városban nehéz a remeteélet. Én hiába találnám ki, hogy nekem nem lesz telefonom, valahogy ma az embertől elvárják, hogy mindig minden pillanatban elérhető legyen. Telefonon, vagy online. Ez is kötelességgé vált. Ha nem veszed fel a telefont, akkor azt hiszik, hogy baj van, vagy felróják neked. És én is.
A nővérem sorra gyilkolja a telefonjait. De tényleg módszeresen. Most az egynapos telefonjára lépett rá, és az tönkre is ment. Annyira béna. Akkor kitalálta, hogy akkor neki nem is kell telefon, és milyen eredeti lesz, hogy neki nincs, és ha majd akarják, akkor elérik e-mailben, vagy vonalason. Ennek pár nap után az lett a vége, hogy az én telefonomat kezdte el használni. Aztán mégis vett egy újabb áldozatot.
Mert szerintem ma már nem csak arról szól, hogy te kit akarsz vagy nem akarsz elérni, hanem neked is elérhetőnek kell lenned.