Digitális bevándorló vs. digitális analfabéta?

Nos azt hiszem, hogy én most az igazi hamisítatlan digitális bevándorlókat (Vagy digitális analfabétákat? Van ilyen?) képviselem, és ezt sajnos le sem tagadhatnám. Ha Laci - mint digitális benszülött - meg nem szán ma, ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre... Ciki, de ez van. Nekem, mint őslénynek egyáltalán nem egyszerű ezeknek a programoknak a használata. Egyszerűen másképpen szocializálódtam(tunk). Én először gimiben találkoztam a számítógéppel, bohóckodtunk valamit órán (ki emlékszik már rá?), de emlékszem büszke voltam rá, hogy nekem számítástechnika órám is van (mert akkor ez még nem volt annyira elterjedt dolog), nemhogy otthon lett volna saját gépem. Később, amikor dolgoztam, megtanultam használni azokat a programokat, amiket a munkához kellett (főleg persze a Word-öt), sőt tanfolyamra is jártam, azt hiszem. Aztán, amikor megszülettek a lányok, már elérhetők voltak az első baba-mama honlapok, de sem akkor, sem azóta nem éreztem ingerenciát arra, hogy megírjam vadidegen embereknek, hogy mikor lett szobatiszta a lányom, és az sem érdekelt másénak mikor jött ki az első foga (nem hiába antiszociális vagyok a javából). Csak azzal nem számoltam, hogy ezzel bizony vészesen lemaradok, mert a számítástechnika fejlődését sajnos nem érdekelte, hogy én mivel töltöm a napjaimat. És hogy kissé megvilágítsam kortársaim hozzáállását (tisztelet a kivételnek), bizony jeges rémületet érzek, amikor nap mint nap, újabb és újabb programokat kell megtanulnom használni, és közben azon jár az eszem, hogy te jó ég, mennyi mindent csinálhatnék az alatt, amíg próbálok rájönni, hogy miért nem sikerül egy nyomorult blogbejegyzést írni... Szóval visszatérve az eredeti témához: elismerem, hogy a magyar oktatási rendszer leragadt a középkorban (persze nemcsak e tekintetben), de ami a legnagyobb probléma - és szerintem ez az oktatás majdnem minden aspektusára igaz - a nyitottság hiánya. És persze a sokat emlegetett alá-fölérendeltségi viszony pedagógus és diák között. Ha nem vagyok nyitott, nem tudom, hogy mi érdekli a gyerekeket, és ha nem tudom mi érdekli, akkor nem tudom motiválni. És ha azt gondolom, hogy mindent tudok, mert én vagyok a felnőtt és egyébként is TANÁR, aki nem tanul, csak tanít, akkor nem vallhatom be, hogy valamit nem tudok, inkább úgy teszek, mintha nem is létezne az, amit nem tudok . Mert az gyorsabb és egyszerűbb (mint ahogy egyszerűbb minden gyereknek ugyanazt tanítani, és nem tenni különbséget közöttük). Hogy nekiállnék-e Logomotion-el programot gyártani a gyerekeknek? Nem vagyok benne biztos. Hogy fenn vagyok-e a Facebookon? Nem. És korábban nem Twittereztem. Viszont (hála Nórinak) már készítettem gondolattérképet Mindmesterrel, és már alig várom, hogy átböngészhessem azokat a programokat, amikről hétfőre írni kell. Szóval még van remény!