Nos sikerült lehiggadnom két agyvérzés után, miután eltüntettem az egy órán át gépelt első blogbejegyzésem, így visszatértem…Igazából Lacus legelsőjéhez szóltam hozzá, de képtelen vagyok leírni újra ugyanazt. Lám, lám, én is digitális analfabéta vagyok, úgy tűnik…
Sokat gondolkodtam azon, hogy valójában jót is tesz-e a világnak ez a hatalmas digitális technikai forradalom, ami az utóbbi évtizedben lezajlott. Hol a határ és segít-e minket az életünkben, mindennapjainkban, vagy csak tovább bonyolítja azokat.
Az egyik kedvenc filmem ugrik be erről; Az istenek a fejükre estek…
A film szembe állítja egymással a hatalmas és modern amerikai világot, az egyszerű, nomád busman nép világával.
Az első képkockákban egy elektromosan nyíló garázskaput mutatnak, kitolat egy kocsi, el a szomszéd postaládáig, bedob valamit, majd vissza a garázsba, a kapu becsukódik…Ezzel szemben a busmanok a Kalahári sivatag közepén, szinte teljesen nincstelenek. Mérföldeket tesznek meg futva, hogy becserkésszék, a napi betevőt és alig akad ivóvíz. Nincsenek házaik, nincs magántulajdonuk, még ruhájuk sem. Mégis kétség kívül ők az egyik legboldogabb nép a világon, mert ott a fantáziájuk, a kreativitásuk, a barátság és bajtársiasság, ami összeköti őket. Egész nap a betevőért dolgoznak, vagyis vadásznak vagy folyadékot nyernek ki gumókból, esténként pedig körülülik a tüzet és történetekkel szórakoztatják egymást és magukat, a felnőttek tanítgatják gyerekeiket az élet nagy dolgaira. Olyan békés és egyszerű az életük, nem érzik azt, hogy bármiben is hiányt szenvednének, pedig nincs semmijük.
Összehasonlítva mindezt a mi világunkkal, hihetetlen. Emlékszem mennyire ellehetetlenült az életem, amikor pár éve ellopták a mobilomat. Jóformán olyan volt, mintha fojtogatnának, pedig én egyáltalán nem vagyok telefon függő, gyakran tartom kikapcsolva és nem vagyok elérhető. Mégis olyan alapvető eszköze lett az életemnek, hogy akkor döbbentem rá, hogy bár azt hittem, hogy alig használom, mégis az életem részévé vált.
Visszatérve a busmanokhoz, hiába boldogabbak ők a teljes nincstelenségben, mint mi, nem hiszem, hogy segítene rajtunk, ha mi is kiköltöznénk a sivatagba, vagy kidobnánk minden elektronikai cikket az életünkből. Igen, nagyon hangulatos tud lenni a lovaskocsi, mégse jut eszébe egyikünknek sem, hogy reggel azzal induljon neki a városnak…
Persze sokan vannak, aki azt mondogatják, hogy „bezzeg az én időmben…”, de az az idő, már elmúlt és nem fog visszatérni soha. Így jobban tesszük mindannyian, ha beletörődünk és legalább alapszinten megtanuljuk jóra használni az utóbbi évtized technikai vívmányait.
Nem szeretem, amikor a felnőttek a gyerekeket hibáztatják azért, hogy más lett a világ. Olyan sokszor hallani, hogy „szörnyű ez a gyerek, egész nap a számítógép, vagy a TV előtt ül, ahelyett, hogy olvasna, vagy játszana…” A gyerekek nem tehetnek róla, mert nem ők alakítják a világot, hanem a felnőttek felelőssége, hogy ők milyenek lesznek, így a felnőttek kötelessége az is, hogy megtanítsák a fiatalokat arra, hogy miként lehet jóra használni a TV-t, a számítógépet, az internetet vagy épp egy okostelefont.
Lehet, hogy én sokkal kevesebbet tudok a számítástechnika világáról, mint mondjuk a következő generáció, mégis azt gondolom, hogy kölcsönösen tanulhatunk egymástól és semmiképp nem megoldás kizárni a fejlődő, modern világot az életünkből, így az iskolából sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése